A szerző, aki a Magyar Nemzeti Múzeum textiltárának vezetője, tudományos igénnyel, de népszerű stílusban, rendkívül gazdag képanyaggal kísérve dolgozta fel a magyar díszviselet történetét.
A kötet szakszótárral, bőséges irodalomjegyzékkel és korabeli szabásmintákkal segíti a további tájékozódást.
Bevezető
"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.
