Egyéb kiadvány

A művet két tulajdonsága teszi rendkívülivé. Az egyik, hogy az alkotó teljességre törekedett, a rendelkezésére álló minden ismeretet igyekezett bemutatni az olvasónak.

A távolabbi gyepen tucatnyi tarkavarjú ül. Mozdulatlanok, akár a kinagyolt fabábuk. Feszülten figyelik a kutyákat.

 

Fickó bosszúsan rávakkant valami szemtelen tövisre, s lám, egyszerre megelevenedik a sok „famadár”: mint óriási békák, ugrálva gyalogolnak, aztán lomhán felrepülnek. Most már vízben gázolnak kutyáink is, jobbra-balra nézegetnek. A látnivalók valósággal lenyűgözik a jóvérű vadászebeket. Habfehér törpekócsagok gázolják a vizeket, ide-oda vágnak csőrükkel, és felcsípik az úszkáló férgeket. Néha a hínárba vagy a marasztaló iszapba ragad vékony lábuk, ilyenkor (egyhelyben állva) apró rántásokkal szabadítják ki, mint az emberek az agyagba ragadt sárcipőjüket. Hirtelen mozdulatlanná merednek, mert hallják a kutyák közeledő prüszkölését. Aztán elrepülnek, és a nedves lábaikról lehulló vízcseppek visszapermeteznek a levegőből.

Az ember olykor meglepődik, milyen sokakkal közös szenvedélye a térképek böngészése. Pedig nincs mit csodálkozni ezen. A térkép olyan, mint a mesebeli varázsszőnyeg, elrepít a világ bármely pontjára, gondolatban teljesíti a kívánságot: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.
 

Persze tudjuk, hogy a térkép elsődlegesen nem erre való, hanem hogy egy területről információkat szolgáltasson. A hegy- és vízrajzról, a településekről és utakról, a közigazgatási beosztásról, az ott lakó népek különféle dolgairól, a földtani viszonyokról, a növénytakaróról és még ezernyi másról. De mindezek tetejébe szépségét, műalkotás-jellegét hiba volna alábecsülni. A jó térkép valójában három funkciót tölt be: térinformatikai adatokat közöl, esztétikai élményt nyújt és gondolati kalandozásokhoz ad támpontokat.

 

"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.