Homoki-Nagy István - Cimborák–Nádi szélben
A távolabbi gyepen tucatnyi tarkavarjú ül. Mozdulatlanok, akár a kinagyolt fabábuk. Feszülten figyelik a kutyákat.
Fickó bosszúsan rávakkant valami szemtelen tövisre, s lám, egyszerre megelevenedik a sok „famadár”: mint óriási békák, ugrálva gyalogolnak, aztán lomhán felrepülnek. Most már vízben gázolnak kutyáink is, jobbra-balra nézegetnek. A látnivalók valósággal lenyűgözik a jóvérű vadászebeket. Habfehér törpekócsagok gázolják a vizeket, ide-oda vágnak csőrükkel, és felcsípik az úszkáló férgeket. Néha a hínárba vagy a marasztaló iszapba ragad vékony lábuk, ilyenkor (egyhelyben állva) apró rántásokkal szabadítják ki, mint az emberek az agyagba ragadt sárcipőjüket. Hirtelen mozdulatlanná merednek, mert hallják a kutyák közeledő prüszkölését. Aztán elrepülnek, és a nedves lábaikról lehulló vízcseppek visszapermeteznek a levegőből.
Bibic futkos a vizek között, bókolva jelzi a betolakodókat. Lassan egy-egy nádszál, majd száraz tavalyi sáscsapat jelenik meg a vizeken, és figyelmeztet a nádrengeteg közeledtére.
Kutyáink egyszerre vad csaholásban törnek ki, és nagy ívben kikerülnek egy gyanús helyet, ahonnan fújtatva szuszogó hangok kelnek... iszappaskolás hallik, és hajlonganak a félig tarolt nádszálak.
A nád szélén, langyos sár zavaros vizében félvad bivalycsorda hűsöl, bojtos farkuk kígyózik a zöld nád között.
Most fenyegetően feltápászkodik az egyik sáros óriás, a cimborák dühös ugatásban törnek ki, de az erőviszonyok józan tiszteletben tartásával erőteljesen iszkolnak, – elfelé.
De rövid futás után földbe gyökerezik a lábuk. A ritka náddal telenőtt tisztáson vad dulakodás zajlik, koromfekete barmok öklelik egymást, csattognak a görbe szarvak, a feszülő csülkök alól fröcsög az iszap. Két féltékeny bivalybika vívja ádáz küzdelmét, fújva lihegnek... a fekete koponyákból pokolian fordulnak kifelé a véres szemgolyók.
Ugatnak a kutyák... ezért egy pillanatra szétválnak a bikák, és bambán bámulják a nádfal mögül csaholó kutyákat.
Mire felfogják az ebek szimatját, azok már messze járnak, csak a száraz nádlevelek zörögnek utánuk. Itt már békésebbek a fekete bivalyok: óriási testű tehenek fürdenek a forró iszapban, szarvukról csurog le a sötét mocsárlé. Amott meg bivalyanya várja kis fekete borját... hivogatóan bőg neki, mire az odaszalad, és mohón szopni kezdi feszülő tőgyét.
Pletyka megnyalja a száját – és vonulnak tovább.
Elhagyják a szilaj csordát, és a nádrengetegben, tört vízfelületektől csillogó sikátorokban gázolnak tovább. Jobbra-balra zúg a milliónyi nádszál végeláthatatlan birodalma.
Kecskebékák pislognak az iszapban, meregetik karikás szemüket, aztán a nádreccsenésre elugranak, halkan buborékol utánuk a víz. A mocsárlében kerek kis vízkráterek forognak, és köztük ősvilági hüllőkként lomhán mászkálnak a sütkérező tarajosgőték.
Kutyáink bent járnak a láp szívében. Gázolnak, bukdácsolnak, ösztönük láthatatlan iránytűje vezeti őket: messzi otthonuk felé.
Olykor víztükörre érnek, ahol megejtő színekkel mosolyog a sárga vízitök virágerdeje.
Úszik a két bátor kutya... evező testük olykor megakad a vízalatti növényfalakban, és ilyenkor nyitott szájjal, prüszkölve tépik maguk előtt az utat.
Hófehér tündérrózsák virítanak, és a két kutya loccsanva úszik a vizen kinyílott virágszőnyegben. Apró halak raja surran, és az ezüst testek megvillannak a vízalatti homályban... menekülnek a kutyák elől, és a hínárszövevényen pihenő vízicsigák héján szikrázik a napfény.
Amott meg laposfejű vízisikló sziszeg egy avas nádtorzsáról, kétágú nyelve villogva szigonyoz, mintha bosszúval fenyegetné a betolakodókat. Aztán zörögve menekül a törött nádkupacok nyálkás sikátoraiba.
Zihálnak már a kutyacimborák, mert hol a sűrű nádat törik, hol a süppedő tisztásokat gázolják. Körülöttük lélegzik és ezerhangon zsong az ősi mocsár titokzatos élete.
Cimboráink egyre gyakrabban megpihennek, aztán nekilódulva, ideges orral szimatolnak – hiszen oly régen haraptak már! – ennivaló után.
A mocsár azonban csak iszapot kínál, minden élőlény és pecsenyének való elugrik, menekül, viszi az irháját, a zörgő nád nem terít asztalt a kutyavándoroknak.
De mi az ott...? Kíváncsian, magasra tartott orral szimatolnak, furcsa valamit himbál a szél: vízrehajló fűzfa alacsony ágán körtealakú madárfészek! A függőcinke otthona ez. Ni, most ugrik a tarka kis madár a függőzacskó odújára... éles nyiszorgás hallatszik belülről.
De milyen különös...! Az anyamadár ijedten ugrál ki-be, mintha csak rémisztgetné valami.
A mozgalmas jelenet felvillanyozza a fáradt kutyákat! Fickó óvatosan odatöri magát... szimatolgat... felágaskodik. Pletyka szeme mohón villog, hátha falatot lel a vizsla koma?
Fickó pedig undorodó pofával leveszi a függőcinke fészek túlsó oldaláról az odatévedt nagy éticsigát. Hát bizony, gyenge falat... hidegvérű és nyálas! Fickó fanyalogva leejti, és búsan cipelik tovább kegyetlenül éhes gyomrukat.
Üres hassal – befelé a rejtelmes mocsárba!
Vízbe dőlt, feketére korhadt fűzfatörzs állja útjukat. Megtorpannak egy pillanatra, és íme, szembenéz velük gyanakvó pillantással két mozdulatlanná mered bíborgém. Aztán szárnyra kapnak, és rekedt kiáltásokkal, lomhán elvitorláznak.
Most már egészen megsötétedik a mocsár, haragoszöld a sás mélye, a száraz nádszálak pedig irdatlan hosszúságú lándzsákként őrzik a mocsár legvadabb belsejét. Sötét árnyék szalad át a kínlódó kutyákon... barna rétihéja húz el felettük... lefelé szegett fejjel kering a levegőben. Talán közeli lakomát sejt már a négylábú cimborákban...?
Fúj a szél, és mintha szellő szárnya hozná a régmúlt idők látomását: szikrázó fehér madár lépked a nádszálak közt.
A nemeskócsag utolsó tanyáját őrzi itt a nádtenger? Lépked, meg-megáll... szemei úgy szikráznak, mint a hidegfényű gyémánt... fehér árnyékként kíséri a párja. Csupa ősi báj minden mozdulatuk, vékony száraz lábaik süppednek a sáros vízben... aztán felrepülnek és eltűnnek, mintha csak álmodó bárányfelhőkké váltak volna.
Gázolni, vagy cudarul az ingoványba veszni! Bezzeg, Nimród könnyebben vándorol...! csilingelve húz el a vergődő cimborák fölött.
A nádrengeteg egyre zordonabb lesz. Embermagas sás és háromméteres tavalyi nád sűrűsödik, mintha csak riasztani akarná a törtető kutyákat. Ropogva törnek a kemény szálak, és egy kitört résnél ösztönszerűleg megtorpannak cimboráink.
Kiszélesedő mocsári tisztás áll előttük, és az évtizedes törés vízborította porondján tucatnyi nagy fehér madár nyüzsög.
A kanalasgémek rejtett fészkelő telepére bukkantak a jószimatú kutyák.
Nagy fehér fiókák szürcsölik a vizet, fényes lapátcsőrükkel paskolnak, hancúroznak, és egyre többen lesznek, láthatatlan kis folyosókon érkeznek, egyik fészekről átrepülnek a másikra, csőrükkel játszanak a törött nádszálakkal.
Kidülledő szemmel nézik ezt a kutyák, az éhség valósággal marcangolja őket... ott van előttük a mozgó, friss pecsenye, csak ugrani kell érte!
Óvatosan lopakodnak, aztán támadó futásba lendülnek, izgatott csaholásuk belevegyül a madárzsivalyba.
Igen ám – de az őrt álló hím madár azonnal a levegőbe perdül, és izgatott szavával riasztja a telepet...
Suhognak a fehér madártestek, kőrözve repülnek az öregek és a repülős fiókák. A többiek pedig egymás hegyén-hátán menekülnek, csak úgy ropognak a nádban tört ösvények, és pillanat alatt üres lesz a térség. A kutyák rohannak a nádban... hiába, itt villan egy fehér hát, amott szinte egymásba olvadnak a futó lábak... menekülő ijedt kanalasgém fejek... utánuk a törtető kutyák. Aztán végleg csend, csak a szél suttog ősi melódiákat, és a nyelvlógató ebek lihegnek kimerülten. Megint odalett az ebéd...!
Vonulnak egyre beljebb, még mélyebbre... újabb és újabb tisztások... újabb kudarcok.
Leseben állnak lépten-nyomon, hiszen az egész mocsár teli van ingerlő hússzaggal. A bokorfüzek birodalma ez, mely oltalmat ad a sokféle vadmadárnak.
Zöld gallyak közül leskelődik a törpekócsag... egyik ágról lépked a másikra, aztán rálibben fészkére, ahol fehér kicsinyei várják. Szürkegém áll a fa hegyén, amott kaszáscsőrű fekete ibiszek tollászkodnak. A durván tákolt fészekben pedig éppen most keltek ki a pelyhes selyemgém fiókák. Nyersselyem színű öregek repülnek hozzájuk... piros és sárga szemek fénylenek... fehér testek repülnek fel a kék égre. Kamaszodó, nyakigláb fiókák tornásznak, mászkálnak a gallyakon, amott bakcsó fióka fejjel lefelé lóg... rémülten fittyeg, aztán felkapaszkodik, akár egy kis groteszk szárnyas majom.
Nyüzsgés, lárma, artikulátlan hangzavar mindenütt, és mindez még fokozódik is, amint megjelennek kutyáink.
Szaglásznak a napi élelem után. Amerre elhaladnak: felrebbennek a madarak, szállnak, keringenek, elmenekülnek.
De aztán hamarosan megszokják őket, ártalmatlan lényeknek vélik. Most már nyugodtan tollászkodik a batlan, a selyemgém ráül fiókáira, csak a szürkegém sziszeg lefelé, ha cimboráink elhaladnak a madaraktól megszállott fűzfavárak alatt.
Szúróan süt a nap...
Gyötrő erővel lobog az éhség, s a kis tacskó kínjában már a korhadt gyökereket rágcsálja. Ekkor furcsa hangokat hoz a szél... „kva”... „kva”... hozzá különös ketyegés.
Pletykát elönti az izgalom, habozás nélkül fut a sokat ígérő fűzfabokor felé.
És íme, a legalsó ágon ott áll egy jókora, torzonborz, anyányivá tollasodott bakcsó fióka. Sárga szemével pislog, feje búbján felmereszti tollait, otromba csőrével sziszegve vagdal a tacskó felé.
Pletyka pedig őrjöngve ugat, kurta lábaival levegőbe löki magát... ugrál... kapkod felfelé... de álkapcsai, éhes fogai: üresen koccannak össze.
A bakcsó már nézegeti a magasabb, ágakat és Pletyka elkeseredetten ugrál felfelé... de hiába, nem bírja elérni!
Reszkető dühhel, megszégyenült csaholással elkullog.
Fickó feszülten figyeli a jelenetet. A belénevelt parancs még most is élénken tiltja: „Élővadhoz nem nyúlhat a vizsla!” Szinte önmagával vitatkozik, és fogai megcsikordulnak: „Gyötör az éhség!”
Máris száguldva rohan az éhségtől űzött magyar vizsla, csak úgy futtában fellöki magát, és egyetlen ugrással letépi a madarat a fűzfáról. Hull a toll, kavarog a támadás... a haltolvaj gém nem adja meg magát, éles csőrével nekifordul Fickónak. Olyan hirtelen és váratlan a sziszegő madár védekezése, hogy meghökkenti a vizslát. Egyetlen fogással végezhetne a haltolvajjal, de még mindig küszködik benne az éhség a belénevelt tilalommal. Dühös ugatással körbe-körbe ugrál, habozva ostromolja a tollas boszorkányt, mígnem – ismét megjelenik Pletyka.
Rohan, ahogy csak kurta lábai bírják... a duvadirtó kiskutyában bezzeg nincsen gátlás...! Elnyúlva odaveti magát Fickó orra elé, és elkapja előle a bakcsót. Most már végleg gátat bont az éhség, mindketten megragadják, és morogva becibálják a sűrűbe. A mögöttük összecsukódó bozót mintha jelezné, hogy az emberkéz nyújtotta kenyér helyett küzdelmes harcokkal maguknak kell eztán megszerezniök a betevő falatot.
Végszóra érkezik a dögevő rétihéja, és keringve várja a neki jutó maradékot.
A kutyák szájukat nyalogatva előbukkannak, és vonulnak tovább... ösztönükre hallgatva, a járhatóbb részeket keresik.
A finom szimatú ebek régen megérezték már, hogy nem egyedül lakják a lápot. De csak most bukkan elébük az Ember, a furcsa mocsárlakó lény.
Õt lesik most a kutyák kimeredt szemmel, feszült figyelemmel. A hajladozó sás lehajló levelén át nézik, amint nádi sikátorban vonul a Pákász. Fatörzsből vájt, felkunkorodó végű bödönhajón lökdösi magát... vízi bocskor a talpán, bő redőjű gatyában, sötét mellényben, időrágta, pörge halászkalapban. Õ az, aki a lápon született és a nádrengetegből él. A hosszú emberöltő, a tűző nap és a nádi viharok úgy teleszántották az arcát, mint a szárcsák lábnyomai a puha iszapot. Evezőrúddal taszigálja fekete hajóját. Aztán megáll, a csónakokból a sekély vízre emeli a két méter hosszú, fűzfavesszőből font halcsapdáját. Lenyomja a buborékoló vízbe, megcövekeli és lassan tovább evez.
Ezt várják csak a kutyák! Lopakodnak a pákász csónakja nyomán. Aztán megállnak és várnak. Figyelik a sekély árokparton elhelyezett varsát. Remek szerszám ez, jó érzékkel elhelyezett forgóeszköze a szegény halászembernek.
Lám, máris ott leselkednek a halak körülötte. Nincs ugyan semmi csalétek a fogókosárban, de a halak követik természetes járásukat, melynek folyásában rejtőzködik a varsa. Egy hatalmas ragadozó, hegyesorrú csuka viteti magát a lassan áramló vízzel... már túljutott az első kosárrész öblös száján! Most észbekap, gyanúsat észlel... forog... vergődik... csapkod... de a furfangos szerszámból nincs kifelé út. A hal a fonott kosárfogó szélén keresi a menekülést és így egyre beljebb keveredik... körben forog... habosra veri a vizet... hiába! foglya lett a fűzfavessző csapdának.
A kutyákat roppantul érdekli a kosárból hangzó csapkodás.A vén Pákász ezalatt nádban alvó tavakon halad. Csak óvatosan... meg ne riadjanak a sütkérező halak, melyek ott lapulnak a vízinövények tövében! A csónak szélén pedig szép nyugodtan ül a fészekből nevelt karakatna. Hosszú zsineg a nyakán, és figyelmesen nézegeti a zöld vizet. Mikor halban dús helyre érnek, az ember óvatosan vízre teszi madarát, az pedig hasítja a tavat, és húzza maga után a fehér zsineget. Amint a madár halat érez, lebukik a mélybe... vad kergetődzés... gyűrűzik felettük a víz, aztán kampós csőrével elcsípi a félkilós compót, és felbukkan a víz színére. Ilyenkor az öreg pákász gyöngéden húzni kezdi a fonalat. A madár le sem nyelhetné a ficánkoló halat, mert nyakán feszül a kis bőr karika, ami ezt akadályozza.
Az Öreg egészen magához vonja a madarat, kihajol a csónakból és a térdére emeli. Gyengéden, szelíden masszírozza a nyakát, melyből előbukkan a jókora hal. Ez belekerül a haltartó kosárba, aztán csendben mennek tovább.
Ezalatt kutyáink egészen odamerészkedtek a fűzfavarsához, sőt Pletyka már fogaival tépi. – Ó, kis balga! ezt nem így kell csinálni...!
Fickót egykori gazdája vesződséges gonddal „apportőr” vadászkutyává nevelte, és így mindig bámulatos ügyességgel használta álkapcsait.
Íme, most is feláll, orrával lökdösni kezdi a varsa felnyitható kis ajtaját... felfeszíti a kis födelet... aztán felugrik, majd derékig belehajol az orsóalakú kosárba. Küszködik, próbálkozik, végre ismét megjelenik: szájában a csapkodó, ficánkodó, hatalmas csukával.
Pletyka örömmel vakkant, elismerően nézegeti a zsákmányt és Fickót követve elvonulnak: bőséges lakomára.