Kogutowicz Manó-Magyarország vármegyéinek kézi atlasza

Az ember olykor meglepődik, milyen sokakkal közös szenvedélye a térképek böngészése. Pedig nincs mit csodálkozni ezen. A térkép olyan, mint a mesebeli varázsszőnyeg, elrepít a világ bármely pontjára, gondolatban teljesíti a kívánságot: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.
 
Persze tudjuk, hogy a térkép elsődlegesen nem erre való, hanem hogy egy területről információkat szolgáltasson. A hegy- és vízrajzról, a településekről és utakról, a közigazgatási beosztásról, az ott lakó népek különféle dolgairól, a földtani viszonyokról, a növénytakaróról és még ezernyi másról. De mindezek tetejébe szépségét, műalkotás-jellegét hiba volna alábecsülni. A jó térkép valójában három funkciót tölt be: térinformatikai adatokat közöl, esztétikai élményt nyújt és gondolati kalandozásokhoz ad támpontokat.
 
Ezért van, hogy a térkép, éppen úgy, mint a nemes bor, a korral nem veszít az értékéből, hanem egyre értékesebb lesz. Térinformatikai tartalma ugyan egy adott korhoz, annak ismereteihez kötődik (nem elavul!), esztétikai értéke azonban az idő múlásával csak érik, gondolati kalandozásra pedig örökké alkalmas marad.
 
Nem csoda hát, ha a legjelesebb térképészek (tervezők, kiadók, rajzolók) a kultúra nagy alkotói sorában kaptak helyet. Jelen tanulmány jellege nem teszi lehetővé, hogy a világ térképészetének akár csak a legnagyobbjait is elősoroljuk, ám néhány magyar kartográfusról feltétlenül említés kell hogy essék.
 
A magyar térképészet jelesei
Elsőként a nagyszerű kezdetről, Lázár deáknak, Bakócz Tamás esztergomi érsek titkárának 1528-ból ismert Magyarország-térképéről kell szólni. Ez az egyetlen példányban fennmaradt csodálatos lap (amely a jelek szerint egy még korábbinak utánnyomásai) sok tekintetben messze megelőzte korát, és bár a rézmetsző – nyilvánvalóan tudatlanságból – 45 fokkal elfordítva, a valódi északot észak-nyugatra cserélve készítette a nyomatot, helyesen tartva ma ámulhat a szemlélő, Lázár milyen hitelesen ábrázolta a nagy folyók futását és a fontos városokat. A barokk Magyarország-térképeket ismerők számára különösen feltűnő, hogy a Duna folyását lényegében helyesen, Váctól Tolnáig észak-déli irányúnak ábrázolta, míg az őt követő térképészek egészen a hódoltság végéig ragaszkodtak a téves északnyugat-délkeleti irányhoz.
 
Nem sokkal később, 1532-ben jelent meg Honterus János Erdély-térképe, ez azonban, az 1542-ben megjelent közép-európai lappal (Ungaria, Dacia, Thracia, Macedonia) együtt kevéssé tekinthető önálló műnek, inkább Lázár műve átdolgozásánakii. Ugyanez elmondható Zsámboki János 1566-os lapjáról isiii, természetesen nem vitatva Zsámboki munkásságának óriási jelentőségét. A Magyarországot ábrázoló korai térképek közül a legismertebb a talán magyar származású Wolfgang Lazius 1552-es térképe, annak is a holland Ortelius és követői által több mint 40 kiadásban, egészen 1664-ig közreadott változata. Ebből a lapból viszonylag sok maradt fenn, ezért számos magángyűjtemény féltett kincse.
 
A hódoltság után elsősorban külföldi térképészek kaptak megbízást arra, hogy a visszafoglalt országról lehető pontos felmérést készítsenek, közülük legismertebb Ferdinand Marsigli hadmérnök. A 18. század első jelentős magyar térképésze Mikoviny Sámuel. Õ végre nem a régi lapokat másolta, hanem eredeti alkotásokat hozott létre. Nevezetes 23 megyei térképe, e nemben az első, ámbár még csonka sorozat. Mikoviny saját munkái mellett egy sor kiváló tanítvánnyal is gazdagította a magyar kartográfiát, körülötte valóságos iskola alakult ki Pozsonyban.
 
A 19. század első felétől már a bőség zavarával küszködik a magyar térképtörténet. Budai Ézsaiás debreceni diákjaiból nevelt kiváló térképmetszőket, és közreműködésükkel 1800-tól sorra adta ki atlaszait. Korabinszky Mór 1804-ben bocsátotta közre kis magyar atlaszát, benne 46 megye ábrázolásával. Görög Demeter 1802 és 1811 között készült „Magyar Átlás”-a már 60 megyét tartalmaz, olyan alapossággal, hogy újabb és újabb kiadásai majd száz éven át, Kogutowicz fellépéséig használatban voltak. Nagy szakmai és történeti értékkel bír Lipszky János monumentális (130-szor 200 cm-es) Magyarország-térképe 1805-ből.
 
A korszak egyik legjelentősebb térkép-készítője Karacs Ferenc. Első Magyarország-térképe még a 18. században, 1798-ban jelent meg, de munkássága lényegében a 19. századra esik. Rengeteg térképet rajzolt és metszett, csupán a teljes Magyarország ábrázolásából 14 féle ismeretes a keze alól. Némely munkái hosszú ideig használatban maradtak, Európa-atlasza még 1875-ben is új kiadásban látott napvilágot.
 
A reformkortól fogva már valóban bővelkedett a hazai térképészet jeles szakemberekben, valamennyiük felsorolására legföljebb egy vaskos kötet vállalkozhatna. De mivel megyei atlasz mellé járul a jelen tanulmány, feltétlenül szólnunk kell Hátsek Ignácról, az Országos Statisztikai Hivatal térképészéről, aki maga is készített egy magyar megyei atlaszt nem sokkal Gönczy Kogutowicz-cal közösen készített atlasza előtt. A mű derék munka, de a néző számára az erőtlen színezés miatt vérszegénynek tűnik – nem is aratott átütő sikert. Hátsek jó, szorgalmas kartográfus volt, igen sok térképet készített, mégsem ő lett az, aki döntő szerepet vívott ki magának a kor magyar térképészetében, hanem egy elcsapott morva katonatiszt. Akinek a jelen kiadás eredetijét is köszönhetjük.
 
Kogutowicz Manó
Bár ma már alig használatosak a térképei, mégis százezrek, vagy talán milliók számára ismerős a különös, kissé humorosnak ható név: Kogutowicz Manó. Iskolai fali térképein és atlaszain az 1880-as évektől több generáció nevelkedett, a diákok számára a Kogutowitz név a jó térkép szinonimája, egyfajta márkanév lett. Amelynek továbbviteléhez jelentősen hozzájárult Manó fia, Károly is, aki a két világháború között Magyarország vezető térképésze volt, az ő neve alatt is számos térkép jelent meg. Apa és fia munkássága hatvan évet ível át, sok száz térképpel, melyek legtöbbje ma már gyűjtők által nagyra becsült kuriózum. E kuriózumok között is igazi különlegesség a Magyarország vármegyéinek kézi atlasza, amelyből a két világháború viharai után csupán kevés példány maradt fönn.
 
Mielőtt azonban erre a műre rátérnénk, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről magával a térképésszel. Először essünk túl a név értelmezésén. A tizenkilencedik században igen elterjedt szokás volt az idegen hangzású nevek magyarítása vagy fordítása. Egy-kettő ezek közül máig élő maradt: May Károlyt ma is így ismerjük, és alighanem affektálónak tartanánk azt is, aki a könyvesboltban „Zsül Vern” valamelyik kötetét keresné Verne Gyuláé helyett. Nos a Manó ennek a mozgalomnak a terméke, az Emánuel név magyarosított alakja. Ez a név ha nem is gyakori, de azért kirívóan ritka sem volt Kogutowicz idejében. Az útleírások iránt érdeklődők számára bizonyára ismerősen cseng Andrássy Manó neve – az ő indiai utazását leíró hatalmas albuma ma a legdrágább magyar könyvek egyike. De széles körben ismert volt a maga idejében Péchy és Zichy Manó gróf, Moór Manó zeneszerző is, akik nem magyarításként, hanem a keresztségben kapták ezt a nevet.
 
Kogutowicz Manót eredetileg Emánuelnek keresztelték, a morvaországi Seelowitzban (®idlochovice) 1851-ben. Apja hadirokkantként leszerelt őrmester volt, akkoriban bírósági altiszt. A hadviselt férfiú két fiát (Manónak volt egy Karl nevű öccse is) a katonatiszti pályára szánta. A kor gyakorlata szerint a hadirokkant fiai ingyen járhatták ki az egymás után következő katonai iskolákat, a Kogutowicz fiúk előtt tehát megnyílt a társadalmi felemelkedés útja.
 
Manó becsülettel el is végezte valamennyi iskolát, és a Katonai Műszaki Főiskola elvégzése után, 1873-ban hadnaggyá avatták. Minden esély megvolt arra, hogy ő is egyike legyen a Monarchia több ezer katonatisztjének, és kitartó szorgalommal akár a tábornokságig jusson. Nem így történt, a friss hadnagy adósságokba keveredett, azokat újabb, még nagyobb adósságokkal, szerencsejátékkal, kártyával próbálta törleszteni. Fél éven belül összecsaptak felette a hullámok, dezertált, majd önként jelentkezett, a katonai bíróság megfosztotta rangjától, börtönbe, majd közkatonaként kényszerszolgálatra került. A tizenöt évi kemény tanulással megalapozott egzisztencia egy csapásra összeomlott. De úgy látszik, néha a lejtőn van megállás. Nem tudjuk, az 1877-ben szabadult Kogutowicz Manó mivel töltötte a következő éveket, de aligha túl merész feltételezés, hogy ekkor fordult a térképészet felé – talán valamelyik katonai térképészeten kapott rajzolói állást.
 
És jött a szerelem. A harminc éves rajzoló egy tizenhat éves bécsi lány, Kapeller Róza iránt lobbant olthatatlan lángra. A zongorakészítő apa persze hallani sem akart börtönviselt vőről, ám a lány nem engedett, szerelmével együtt megszökött, egyenesen távoli rokonához Sopronba. Montag Jakab ügyvéd a fiatalok pártjára állt, egészen odáig menve, hogy mikor a felbőszült zongorakészítő kitagadta a lányát, ő örökbe fogadta. Ráadásul tanári állást is szerzett Kogutowicznak a tekintélyes soproni Lähne magániskolában, ahol éppen akkor az ifjú Horthy Miklós is tanult. A házasság még egy ideig halasztódott, de Kogutowicz immár megbecsült polgárember volt, tisztes fizetéssel.
 
A legtöbb karrier véletlenek sorozatával indul – így volt ez Kogutowicz esetében is. Megismerkedett a Sopron egy másik iskolájában tanító Jausz Györggyel, aki történetesen nem sokkal előbb készített magyar nyelvű névrajzot a bécsi Hölzel kiadó történelmi-földrajzi iskolai atlaszához. Jauszt ezen sikeres munkája alapján szülőföldje, Vasvármegye tanítóegyesülete 1883-ban felkérte, hogy készítse el a megye iskolai fali térképét, és Jausz éppen Kogutowiczban fedezte fel azt az embert, aki a Monarchia katonai térképei alapján el tudja végezni a rajzoló munkáját. A térkép el is készült, és szép sikert aratott.
 
Itt szükséges egy kis szakmai kitérőt beiktatnunk. Most akkor ez Kogutowicz térképe volt, vagy Jauszé? A válasz egyáltalán nem egyszerű, a térkép ugyanis több ember összehangolt munkájával készül, de rendszerint csak annak a nevéhez fűződik, aki a csapatot irányította, akár csak egy játékfilm stábját a rendező. Õ határozza meg a koncepciót – a tartalmat, a színezést, a magasság jelölésének módját, az alkalmazott szimbólumokat és még sok egyebet – , és ezt a többiek megvalósítják. Majd látni fogjuk, hogy Kogutowicz első megyei atlaszán még a neve sem szerepel, a borítón kizárólag Gönczy Pál olvasható, holott a neves földrajztudós talán egy vonást sem húzott az egészen.
 
Nem véletlen, hogy a sikeren felbuzdulva a soproni tanáregyesület is megrendelte Jausztól megyéje falitérképét. Aki most már magától értetődően kérte fel rajzolónak Kogutowiczot. A százötvenszer százhúsz centiméteres falitérkép 1884-ben elkészült, , a következő évben megjelent, és úgy tűnik, hogy egyenesen országos sikert aratott.
 
Azt biztosan tudjuk, hogy egy ember, a földrajtudós Gönczy Pál már az eredeti rajz stádiumában felfigyelt a műre. Éppen akkoriban képzett kartográfust keresett, hogy vele megkezdje a részletes magyarországi térképek készítésének munkálatait. Addig ugyanis zömmel külföldi tervezésű lapok magyar szöveggel ellátott variánsait használták az oktatásban és a napi gyakorlatban egyaránt. Gönczy elérkezettnek látta az időt – joggal –, hogy eredeti magyar térképek készítése kezdődjék. Kogutowiczban találta meg emberét, és a Posner-féle kartográfiai intézetben azt a vállalatot, amelyekkel a nagy célt elérheti. Ez most már tényleg biztos jövővel kecsegtető állás. Kogutowicz még abban az évben elvette Rózát, és a házassághoz végül még a zord atya is áldását adta. Az ifjú férj teljes erőbedobással látott munkához, és Gönczy szerkesztői keze alatt még 1885-ben megrajzolta Sáros, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Békés és Szilágy vármegye falitérképét.
 
Aztán következett az újabb és újabb megyei térképek sorozata. A fali térképek ugyan kissé lassabban készültek, de az atlaszba való méretűek ötlapos füzetekre osztva sorra napvilágot láttak. Mindössze öt évvel a munka megkezdése után, 1890-ben Gönczy Pál neve alatt meg is jelent a Magyarország kézi atlasza, benne a 63 magyar, 8 horvát vármegye, valamint Fiume és környékének, mint a Magyar Királysághoz tartozó területnek térképei, továbbá Budapestről egy lap és az ország átnézeti térképe.
 
Említettük már, hogy ezeken a lapokon Kogutowicz neve nem szerepel. A nagytehetségű kartográfusba azonban jó adag ambíció is szorult, és 1890-ben saját térképészeti vállalatot alapított – pontosabban létrehozta a bécsi Hötzel kiadó budapesti leányvállalatát, a Hötzel és Társa Magyar Földrajzi Intézetet. Csupán öt évnek kellett eltelnie, és az immár önálló vállalkozás a Kogutowicz és társa nevet vette fel.
 
Most már az új cégtulajdonos volt az, aki a kor legkiválóbb földrajztudósait szerkesztői munkára kérte fel. Mint rajzoló továbbra is a szerkesztők keze alá dolgozott, ám mint cégtulajdonos ő mondta meg a szerkesztőknek, milyen térképet tervezzenek. A legfőbb cél továbbra is az iskolai igények kielégítése volt, de most már más égtájakról, földrészekről is készültek lapok. Ezek közül az egyik legszebb „A Föld képe féltekékben”, amely 1895-ös megjelenése után újabb és újabb kiadásokban több mint fél évszázadban volt használatos. Újabb és újabb nagy fali „abroszok” következtek, 1892-től a történelmet ábrázolók is, részben Kogutowicz tervei alapján, részben a kor legjelesebb történészeinek közreműködésével. Sőt mi több, a millennium évében megjelent a kisebb, 25 cm átmérőjű, rá egy évre pedig a tekintélyes, 51 cm átmérőjű földgömb is. Azt lehet mondani, hogy erre az időre Kogutowicz Manó meghatározó szereplője lett a magyar földrajz-oktatásnak. Húsz év telt el a kényszerszolgálatból való szabadulás óta. És Kogutowicz nem csak megtalálta a helyét, de igazi rangot vívott ki magának.
 
Most már nagyszabású munkálatokba is foghatott, megvolt hozzá a képessége és a tőkéje is. Elkészítette és 68 páros oldalon kiadta az úgynevezett „Teljes földrajzi atlaszt”, megintcsak az elsőt a maga nemében. Az atlasz öt kiadást ért meg, 1912-re már jelentősen kibővült, történelmi lapok is kerültek bele.
 
Bár anyagi helyzete az egyre nagyobb vállalkozások következtében bizonytalanná vált, 1905-ben újra megkezdte a megyei térképek közreadását. Talán a sorstól akart elégtételt venni, hogy annak idején még a neve sem szerepelt első megyei atlaszán (mint említettük, az Gönczy Pál neve alatt jelent meg), hát most a saját neve alatt is közreadott egyet. De távolról sem ugyanazt. Ezek az új lapok minden szempontból különbek, nagyobb a méretük, áttekinthetőbb a színezésük, gondosabb a rajzuk. A különbséget a jelen kötet birtokosa is megállapíthatja: mivel az új atlaszba a horvát megyék nem kerültek be, azokat az 1890-esből vettük át. A szakemberek számára fontos megemlíteni, hogy a földrajzi helynevek írásához Kogutowicz az 1903-as hivatalos helységnévtárt használta.
 
Az atlasz 1905-ben készült el, és el kell mondanunk, hogy a maga nemében nem első, hanem – a történelem kegyetlen játéka folytán – éppenséggel utolsó lett. Ez az utolsó atlasz, amely a történelmi Magyarországot jelenidejűen nagy részletességgel ábrázolja. Azt is mondhatnánk, hogy ez a történeti Magyarország utolsó földrajzi atlasza, hiszen minden ábrázolás, ami ezután készült, már történelminek minősül. Kogutowicz lapjait nézegetve viszont éppen a jelenidejűség ejt rabul, annak a tudata, hogy amikor készültek, mind Magyarországot ábrázolta.
 
Ezen a ponton hadd tegyen egy javaslatot a hasonmás kiadás közrebocsátója. Ha csak valaki nem kifejezetten sasszemű, használjon nyeles nagyítót, úgynevezett lupét a lapok böngészéséhez. A nagybetűs híres városok mellett egészen apró helynevek is váratlan ablakokat nyitnak a magyar történelemre, az ember valóságos felfedező utat járhat be általuk.
 
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a „Magyarország vármegyéinek kézi atlasza” az 1908-ban elhunyt Kogutowicz egyik főműve. Pedig az életmű igen gazdag. Kisari Balla György, Kogutowicz monográfusaiv a kartográfusnak összesen 542 művét sorolja elő, ami még akkor is nagy szám, ha a különböző atlaszok egyes lapjai külön számot kaptak. Tudjuk azt is, hogy nevét elsősorban az iskolai fali térképek és atlaszok tették ismertté, megyei lapjai némileg feledésbe merültek. A jelen kiadással – a kiadó úgy reméli – egy kissé az értékvisszamentés munkáját is sikerül elvégezni.
 
A vármegye
A magyar kultúrán nevelkedett ember számára igazából nem szorul magyarázatra, miért készültek a megyéket egyenként bemutató atlaszok. A legújabb idők változásai azonban mégis arra intenek, hogy az atlasz kapcsán ejtsünk szót a vármegyékről, illetve megyékről, amelyek, úgylehet, már nem is sokára végleg eltűnnek a magyar térképekről.

Hogy a vármegye kitüntetett szerepet vitt a magyar történelemben, az széles körben ismert. A történelemkönyvek és irodalmi alkotások, elsősorban a 18-19. századra vonatkozóan egyszerre írják le a nemzeti haladás védőbástyájaként és a maradiság mentsváraként. Joggal, hiszen mindkét értékelés, olykor azonos időszakra nézve is igaz. Igaz továbbá az is, hogy a huszadik századra megmaradt országban ma is többet jelent a megye, mint egyszerű közigazgatási egység. Ez a tanulmány nem tűzheti ki feladatául, hogy a magyar megye történetéről alapos áttekintést adjon, egy rövid összefoglaló azonban mindenképpen indokolt.

 
A magyar vármegyék eredete Szent Istvánig megy vissza. Államalapító királyunk a királyi várak köré úgynevezett várispánságokat szervezett (haláláig huszonöt ilyen körzet alakult), melyek élén pallosjoggal felruházott várispánok kormányozták a rájuk bízott területet. A későbbi (vár)megyék közül ebből a korból ered – természetesen jelentős területi eltérésekkel – Somogy, Baranya, Veszprém, Tolna, Bács, Győr, Komárom, Nyitra, Bars, Fejér, Hont, Nógrád, Csongrád, Bodrog, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Zaránd, Csanád, Fehér és Doboka. Utóbb más nevet kapott Kolon (a későbbi Zala), Karakó (nagyjából Vas), Kapuvár (Sopron) és Újvár (Abauj és Sáros).
 
Ezek a várispánságok még csupán a királyi akarat közvetítői voltak, belső autonómiájuk semmilyen értelemben sem volt. A területi struktúra azonban már igen korán kialakult, Szent István után másfél évszázaddal lényegében befejeződött a ma ismert megyék kialakulása, ettől fogva a számuk mindvégig 60 körül mozgott (nem számítva a horvát megyéket). Egy megye átlagosan öt, öt és félezer négyzetkilométert tett ki, a legkisebb Tornától (660 km²) a legnagyobb Biharig (12 ezer km²).
 
Itt kell említést tennünk arról, hogy egészen a dualizmus koráig nem a megye volt az egyetlen területi közigazgatási egység. Az ország belsejében a 13. századtól kiváltságos területet birtokoltak a kunok és a jászok (együtt kereken 5600 km²), Erdélyben pedig a szász (11 ezer km²) és a székely székek (13 ezer km²) rendelkeztek változó tartalmú, de el nem vitatott önkormányzattal. Az ország déli területein az évszázadok során különböző bánságokba szervezték a közigazgatást, az ország töröktől való visszahódítása után pedig sajátos katonai szervezettel bíró határőrvidékek működtek. Atlaszunk első megjelenése idején, 1905-ben azonban ezek már nem léteztek, területükből megyéket szerveztek, vagy más megyékhez csatolták őket.
 
A vármegyei autonómia kezdetei az Aranybullák koráig (13. század eleje) nyúlnak vissza. Az első idevágó adat 1232-ből való, amikor is a Zala megyei nemesek Kehidán gyűlést tartottakv. Ugyanannak a századnak a második feléből van nyoma a megyei nemesek által választott bíróknak, akik az ispán vezetésével birtokjogi perekben ítélkezhettek. A nemesi megye első megjelenésének a szakirodalom az 1280-as évet tekinti, amikor is Bodrog megyében megjelentek a „szolgabírók” vagy nemesek bírói (judices nobilium), általában négy, helyenként két fő. A 13. század végére már húsz, ötven év múlva már összesen 57 megye (51 magyarországi és 6 erdélyi) alkalmazta ezt a megoldást.
 
Szemléleti, és ezzel együtt bizonyos területi változást hozott a 15. század eleje. Korábban az ítélkezésben a területi elv érvényesült, ezért a megyék határait rendszerint természetes vonalak – vízfolyások, hegygerincek – mentén húzták meg, olykor akár egy falu közepén. 1405-től azonban a megyei törvényszék illetékessége az összes honos nemes birtokára kiterjedt, az új megyehatárok tehát a birtokhatárokhoz igazodtak. Hogy számára kedvezőbb ítéletet nyerjen, a 15. század folyamán számos birtokos királyi engedéllyel megyét váltott. Erre különösen akkor volt lehetőség, ha birtokai többsége a másik megyében feküdt. Ez a folyamat a régi megyehatárokat jelentősen módosítotavi.
 
Középkori nagy királyaink idején a megyék önkormányzata meglehetősen visszaszorult. Károly Róbert, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás nem kívánt saját hatalmán másokkal osztozni. A Mátyás halálát követő évtizedekben, a köznemesség megerősödésével párhuzamosan a megye szerepe is felértékelődött, különösen mivel az ekkoriban viszonylag gyakran tartott országgyűlésekre a köznemesek közül a megye választott követeket.
 
Sajátos szerepet kapott a vármegye a királyi Magyarországon a hódoltság korában. Voltaképpen ekkor kezdődött a megye mentsvár szerepe, ekkor vált a magyar államiság, a magyar kultúra végvárává, kisebb-nagyobb ellenállási kísérletek hátországává.
 
Még markánsabb szerephez jutott a megye az ország visszahódítása, töröktől való felszabadulása után. A kuruc mozgalmak, és legfőképp a Rákóczi-szabadságharcot követő szatmári béke után az ország többé-kevésbé betagozódott a Habsburg birodalomba, de a megyékben sok-sok kis Magyarország őrződött. Latin beszéddel ugyan, de mégis hamisítatlan magyar világ, idejétmúlt kiváltságok őreként ugyan, de egyben a magyar kultúra fenntartójaként is. A megyei önkormányzatokban megtestesülő nemesi ellenállás nélkül Magyarország talán hamarabb felzárkózott volna a fejlett Nyugathoz – de talán nem is volna már Magyarország.
 
Az azóta lepergett évszázadok során előbb a nemesi megye vált anakronizmussá, utóbb maguk a nemesi kiváltságok is. A megye fogalma az eltelt ezer év alatt mégis mélyen bevésődött az emberek tudatába, igazából ma is az a legnagyobb földrajzi egység, amelynek lakosai közösségtudattal rendelkeznek. Igen jellemző, hogy a megyei napilapok máig egyeduralkodók a maguk területén, de regionális, több megyét átfogó lapot – bár több próbálkozás is volt – még senkinek sem sikerült sikerre vinnie.
 
Néhány szó a jelen kiadásról.
Mindenekelőtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy a jelen atlasz 8 olyan megyetérképet is tartalmaz, amelyek az eredeti kiadásban nem szerepeltek. A horvát megyékről van szó. Horvátországnak a történeti Magyarországhoz való közjogi viszonya bonyolultabb dolog annál, semhogy ebben a rövid tanulmányban végigkísérhetnénk annak alakulását az évszázadok folyamán. Mindenesetre tény, hogy az előző századfordulón közjogi értelemben nem volt Magyarország része, hanem a Szent Korona országainak volt egyike.
 
Magyarország atlaszában tehát jogi értelemben nem volt helyük a horvát megyéknek. A közfelfogás azonban olyannyira a történeti Magyarországhoz tartozónak tekinti Horvátországot, hogy atlaszunk lapozójában joggal hiányérzet maradna, ha Szerém, Pozsega, Verőce lapjait nem találná a kötetben. Ráadásul Kogutowicz meg is rajzolta ezeket a lapokat, melyek 1890-ben jelentek meg a Gönczy Pál szerkesztette Magyarország kézi atlasza című műben. A színezés elárulja, hogy a nyolc horvát lap más sorozat része, de ez az értékükből nem von le semmit.
 
Száz évvel ezelőtt más nyomdai ívméretekkel dolgoztak, mint manapság, ami a szerkesztés során bizonyos nehézségeket okozott. Ennek ellenére a lapok mérete egy híjján megegyezik az eredetivel, ami térképek esetében, a lépték megőrzése miatt elengedhetetlen feltétel. Egyedül Árva megyénél kényszerültünk minimális, 5 százalékos kicsinyítésre, a feltüntetett léptéket tehát – ha valaki összehasonlító távolságméréseket szeretne végezni – így kell módosítani. A térképen található eredeti távolság-léc természetesen hiteles, hiszen az egész lappal együtt változott.
 
Mivel az atlasz lapjai több éven át készültek, a városok jelölésébe kisebb következetlenség csúszott: helyenként különbözik a szabad királyi, törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú városok jelölése, másutt nem, helyenként erőteljes piros a jelölés, helyenként viszont belesimul a háttérbe. Ezen csupán annyit módosítottunk, hogy a város jelölésére alkalmazott kettős kör belső körét pirosra változtattuk – így könnyebb az eligazodás és egységesebb is a kép.
 
l Szántai Lajos: Atlasz Hungaricus. 1996., Budapest, I. p. 334.
ll Stegena Lajos: Térképtörténet, 1981., Budapest, p. 95.
lll Szántai II. p. 710.
lv Kisari Balla György: Kogutowicz Manó térképei. Szerző, Budapest, 1995.
v Zala vármegye története (szerk. Nagy Imre). Oklevéltár II. Budapest, 1890, p. 643.
vl Engel Pál: Szent István birodalma. P. 104-105.
 
 
Díszes, könyvként polcra sorolható dobozban