Kiadvány

Az ember olykor meglepődik, milyen sokakkal közös szenvedélye a térképek böngészése. Pedig nincs mit csodálkozni ezen. A térkép olyan, mint a mesebeli varázsszőnyeg, elrepít a világ bármely pontjára, gondolatban teljesíti a kívánságot: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.
 

Persze tudjuk, hogy a térkép elsődlegesen nem erre való, hanem hogy egy területről információkat szolgáltasson. A hegy- és vízrajzról, a településekről és utakról, a közigazgatási beosztásról, az ott lakó népek különféle dolgairól, a földtani viszonyokról, a növénytakaróról és még ezernyi másról. De mindezek tetejébe szépségét, műalkotás-jellegét hiba volna alábecsülni. A jó térkép valójában három funkciót tölt be: térinformatikai adatokat közöl, esztétikai élményt nyújt és gondolati kalandozásokhoz ad támpontokat.

 

"A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja", vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból."1 Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az "ősi öltözetről", akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.

 

Közóhajnak teszek eleget, amikor mint a páduai fegyverszüneti bizottságnak egyedüli magyar tagja e fegyverszünet leírását a hiteles okmányok magyar fordításával együtt a nyilvánosságnak adom át.

 

Ez a fegyverszünet, mely Diaz-féle fegyverszünet néven ismeretes, volt befejező aktusa a háborúnak, s ez vetett véget az ellenségeskedésnek Ausztria-Magyarország valamennyi2 frontrészén.

A budapesti Széchenyi Könyvtár egy kézzel festett viseletkódexet őriz, amely az Apafiak korában, az 1690-es években készült, és a korabeli Erdély népeit, magyarokat, székelyeket, románokat, szászokat és más nemzetiségeket, valamint a fejedelmi korszak főembereit ábrázolja  kilencvenkét színes lapon.

 

Ezt a kódexet, valamint egy másik, hasonló sorozat négy lapját adja közre a Magyar Mercurius kiadó három történész, Oborni Teréz, Tompos Lilla és Bencsik Gábor kísérő tanulmányaival.